Festészet
A kínai Tang-hatás a festészetben csak nyomokban maradt fenn. A Nara-korszakban a hagyományos minták mellett megnyilvánuló realista irányzat pl. a 7-8. századi óriási táncmaszkokon (gigakumen), japán vonás. A Heian-korban ábrázolták a sinto istenségeket egyenként. Sajátos fejelemeket összeillesztő technikát fejlesztettek ki, egy volt a dzsószó. Ez idő tájt alakult ki a dekoratív és elbeszélő jelleget egybeötvöző festménytekercsek japán iskolája. A nemzeti érzés megjelent a festészetben, tipikus forma volt a japán táj, a japán élet, a szokások a jamatoe stílusban. Szép példája ennek Gendzsi-monogatariemakinomo (hosszú vízszites képtekercs) csodálatos betűivel, átlós irányú kompozíciójával, eleven színeivel. Fudzsivara no Takanobu a század végén különleges portréfestészetével tűnt ki. A Kamakura-korszakban a festészetet továbbra is a jamatoe uralta, a vízszintes tekercsek különböző legendákat, történelmi eseményeket, és hírességek életét ábrázolják, megelevenítő emakinomokkal. A fellendülő tusfestés a Szung és Juan tekercsek stílusát idézi, de kifejlődött a japán természetábrázolás. Ekkor jelentek meg a kakemonók (függőleges tekercsfestmények). A 15. században az ajtókra, paravánokra óriási tájképeket festettek.
A Muromacsi-korban (1333-1568) a művészet virágzásnak indult. A zen buddhizmus, a természetes és dísztelen felületek hangsúlyozásával hatott az összes művészetre, ideértve a kertművészetet, az építészetet, és a teaszertartás szigorúan tiszta vonalvezetésű cserépedényeit. A tusfestés csúcspontját Szessú művészete jelentette. A képek mindössze néhány ecsetvonásból álltak, és Kínában is igen népszerűek voltak. Hamarosan a vezető szerep a Kanő-irányzaté lett a sóguni műhelyekben felelevenítették a jamatoe festészet hagyományait, (Tosza Micunobu és tanítványai: Kanó Maszanobu és fia). A Momojama-kor (1573-1616) a művészet virágkorát hozta. A hadvezérek erődített várait fényűzőbben díszítették a Kanók (Kanó Eitoku, Haszegava Tohaku). A kereskedői réteg kialakulása új ízlést hozott magával, a paravánokat a portugálokat ábrázoló egzotikus képek díszítették. Ekkor születtek meg az ujokije alapját jelentő zsánerképek. A kereskedő származású Tavaraja Sztocatu új díszítőstílust fejlesztett ki a jamatotéból, melynek csúcspontja Ogata Korin és később Marujama Okyo művészete lett.
A művészek nem ismerték el Kínát, ezért a stílusát sem utánozták. Ike No Taiga a bundzsing festészet (feliratfestészet) legnagyobb képviselője, a kínai szellemi ideált a japán érzékenységgel párosította (1716-1783). Az Edo-korszak (1615-1868) ukijonyomatait (a múló világ képeit) olyan művészek készítették mint Hokuszai, Harnubu, Utamaro, Hirosige. Témájukat edónak, a mai Tokiónak társasági életéből vették, koruk kurtizánjait és színészeit festették meg. Ezt a népszerű műfajt tömegesen gyártották fanyomatokon, a nyomatkészítés főként a 18. és 19. században virágzott. Ezek a nyomatok igen nagy hatást gyakoroltak az európai posztimpresszionistákra.
|