Harcművészet

Aikido

"Állj, az igazi ürességben és túllépsz életen és halálon. Ez az Aikido esszenciája."
- Ueshiba Morihei

A japán Aikido (Ai=harmónia, Ki=erő, energia, Do=út) "a harmonikus erő útja". Őse a kilencedik században kialakult szamuráj kaszt önvédelmi technikája, az aiki-dzsucu (aiki-jutsu) volt, amelynek lényege: különböző veszélyes és nagy erővel végrehajtott technikákkal megölni az ellenfelet. Az aiki-dzsucut a 15 században foglalta rendszerbe Josimicu Minato. A szigorúan önvédelmi testnevelési rendszert Ueshiba Morihei alakította ki a 20 században a hagyományos harcművészetekből. Az Aikido az alapító halála (1969) után több irányzatra, stílusra szakadt. 

Az Aikido gyakorlója szinte az összes lehetséges támadásra felkészül. Ellenfele támadóenergiáját, az ütés vagy a rúgás lendületét felhasználva hajt végre nagy ivű dobásokat és látványos karcsavarásokat (utánaengedés). A technika végrehajtása során a mozdulatok leggyakrabban körkörösek, az aikidoka mozgása pedig egy négylapú, egyenlő oldalú háromszögekkel határolható testbe foglalható. Az Aikido legfőbb jellegzetessége, hogy támadó elemeket csak másodlagosan tartalmaz. Gyakorlás közben tehát az egyik aikidókának el kell játszania az agresszor szerepét, aki legtöbbszőr látványos ütéssel vagy rúgással támad ellenfelére. Az Aikido technikái mély beleélést, hosszú gyakorlást igényelnek. Rendszerének filozofikus töltete kiemelkedik a többi budo irányzat közül.

Ju-Jitsu

A dzsu-dzsicu (vagy dzsiudzsicu) fegyver nélküli japán önvédelmi rendszer, a budo része, Japánban tai dzsucunak (tai-jutsu) vagy dzsvarának (javara) is nevezik. Célja: a támadó harcképtelenné tétele dobásokkal, csavarásokkal, feszítésekkel, leszorításokkal, ütésekkel, döfésekkel, fojtással. A dzsu-dzsicu háromezer éves múltra tekint vissza. A legenda szerint alapjait Kínában ismerte meg egy Akijama nevű orvos, a tanultakat tökéletesítette, majd iskolát nyitott Tokióban. A dzsudzsicu nagyon hamar elterjedt, főleg a harcosok kasztjában.

A középkorban mind a csatákban, mind a párviadalokban alkalmazták, főleg a közelharcban, amikor az ellenség földre vitele és megölése volt a cél. Később, a hagyományos háborúk elmúltával megszűnt a korlátozás, hogy a dzsu-dzsicut kizárólag mesterek segítségével szabad tanulni. Mivel beavatatlanok is oktatták, csakhamar cirkuszi látványosság lett.
Rendkívül sok stílusa létezett, de szinte mindegyikben szerepet kaptak az emberi életre veszélyes technikák, ezért a 19 század végén Kano Dzsigaro létrehozta a "lágy művészetet" (kodokan dzsudo) a legtöbb veszélyes elemet kiiktatva, s a sportágat versenyzésre alkalmassá tette. Közvetlenül a kodokan dzsudoiskolát megelőző időben a dzsu-dzsicunak közel húsz különbőző iskolája volt, például a takenoucsi-rju, a szekigoucsi-rju, a kiuszin-rju, a kiro-rjú, a tensinsinio-rjú. Kanót új iskolájának létrehozásában különösen az utóbbi két rjú mesterei segítették.

A dzsudó megszületésével és elterjedésével a dzsu-dzsicu nem szorult háttérbe, sőt misztikuma és önvédelmi szerepe tovább nőt. A dzsú-dzsicu technikája két megfigyelésen alapszik: 1 az ujjaknak a test bizonyos részeire gyakorolt erőteljes nyomása alatt az izmos, az idegek egy időre elernyednek, s ha a kézfej külső élével bizonyos szög alatt ütést mérnek, látványos hatást érnek el 2 a megkeményített, szinte érzéketlen kézfejen kívül alapos anatómiai ismereteket kíván, s gyakorlásához lényeges az egyenletesen nyugodt lelkiállapot.

A versenyzők négyzet alakú, legalább 12 m2-területü, 1 m biztonsági területtel határolt, küzdőtéren mérik össze tudásukat. Fehér dzsudogit és tudásszintjüknek megfelelő övet viselnek. A versenyeket két szakágban (nage-waza, ne-waaza) rendezik, a férfiaknál három, a nőknél két súlycsoportban. Egy-egy mérkőzés három percig tart. A győzelem sikeres dobással (ippon) vagy nagyobb pontot érő akcióval érhető el (wazari). Ha az adott idő alatt a mérkőzés nem dől el, további eredménytelenség után ő hirdeti ki a győztest.

Kendo

A Kendó a szamurájok eredeti kardvívó művészetéből kialakult botvívó küzdősport, amelyben egy hosszú, a szamurájkardhoz, a katanához hasonló, él és hegy nélkül bambusz karddal, a sinaival küzdenek a versenyzők.
A Kendó (Ken=kard, Do=út, a "Kard Útja") gyökereit a középkorban kell keresni, amikor Japánban a harcos katonai elit - a szamurájok - magához ragadta a hatalmat, kialakult a sógunátus intézményrendszere és ezzel együtt egy igen szigorú, társadalmilag hierarhizált félkatonai társadalom. Ebben a történelmi helyzetben szükség volt jól képzett, állandóan harcra kész szamurájokra. Sorra alakultak a vívóiskolák, melyek különböző vívástechnikákat és -elméleteket tanítottak. Közös céljuk az volt, hogy olyan vívókat képezzenek, akik elviselik az állandó pszichikai terhelést, képesek akár mindennap szembe nézni a halállal, továbbá magas fizikai tűrőképességük, és ha kell, gyorsan és okosan használva erejüket és kardjukat, legyőzik az ellenfelet.

Kezdetben igazi karddal, párosával, különböző helyzeteket (kata) gyakoroltak. Minden iskolának megvolt a maga megoldása arra, hogy mit kell tenni például három ellenféllel, melyik testrészt érdemes támadni stb. . Mivel az éles karddal gyakorlás rendkívül veszélyes volt, és sok (nemegyszer halálos) baleset történt, áttértek a japán kardot utánzó (bokken) használatára, azzal maximális erővel támadtak, védtek. Ez is balesetveszélyes volt, mert gyakran csupán egy fakarddal is meg tudták ölni az ellenfelet.  A Tokugawa-korszakban az állandó háborúknak hirtelen vége szakadt, de ugyanakkor szükség volt szellemileg és fizikailag megfelelően képzett szamurájokra. Csura Nakanisi vívómester ekkor, a 18. Század közepén fejlesztette ki az igazi karddal való vívás gyakorlására a sinait, amely alakjában a szamurájkardra hasonlít.  A sinai négy bambuszból áll, melyet bőrszerelék fog össze. Különleges védőfelszerelés tartozik hozzá: a men (egy váll- és torokvédővel ellátott, az arcot ráccsal védő fejvédő), a kote (az alkart, a kézfejet védő kesztyű), a do (a mellkast és a hasat védő mellvért) és a tare (mely a csípőt és altestet védi a vágásoktól). Ezzel kialakult a modern kendo őse: a jukendo, mely nagyon durva és kemény vívás volt, néha brutális megoldásokkal (lábsöprés, térd oldalról megrúgása stb.) A modern kendóban már nincsenek ilyen agresszív elemek, viszont megmaradt a felfokozott harci szellem, a magas szintű koncentráció és a fizikai állóképesség.

Judo

Megalapitója dr. Jigaro Kano volt, aki Mikagéban született 1860-ban. Ebben az időszakban Japán jelentős társadalmi változáson ment keresztül. A feudalista közigazgatás eltörlésével az emberek figyelme - megmárosodva a civilizációtol - Amerika felé fordult. Igy a régi hagyomágyokkal együtt a harci művészetek különbőző fajtái is feledésbe merültek. Volt ebben az időben, a Harcművészeti Intézetben egy Fukuda nevü hires mester, akit az ekkor még igen fiatal, alig 18 esztendős - a jujitsu iránt rendkivüli módon érdeklődő - Jigaro Kano olyan szándékkal kereste fel, hogy tőle tanulja meg a jujitsu fortélyait. Fukuda azonban nemsokára meghalt, igy Kano, Masatomo vezetésével folytatta tovább tanulmányait, aki ugyancsak a tenshinshinyoryu iskola mestere volt. Kano ebben az időben már maga is jól ismerte ezeket a fogásokat. Később masatomo is meghalt, igy került el Kano egy másik hires iskola, a kytoryu mesteréhez, Tsunetoshi Ikubóhoz. A szerencsétlen jkörülmények tulajdonképpen mégis szerencsét jelentettek Kano számáram, mivel megismerkedhetett az akkori idők leghiresebb iskoláinak technikáival. Jigaro Kanót az a cél vezérelte, hogy újra "életre kelti" Japánban ezeket a harci művészeteket, bizva abban, hogy nagy szolgálatot tesz majd ezzel mindenfajta testmozgástól elszokott népének. Erejét nem kimélve fáradozott azon, hogy egyre jobban megismerje ezeket az önvédelmi jellegű művészeteket. Fáradozásait végül is siker koronázta. A különbőző iskolákból átvéve a leghasznosabb ismereteket, kirostálva belőlük mindazt, ami haszontalan vagy a testi épségre veszélyes, megalkotta a saját új iskoláját, amit judonak nevezett el. A "do"-val jelezve azt is, hoyg rendszerét egy magasabb szellemi bázisra kivánja emelni. Fiatalon, 22 éves korában, 1882-ben megalakitotta a Kodokan Intézetet (kodokan=iskola a módszer tanulmányozására). Kano előtt a judo szót csupán egy iskola, a jikishinryu használta, igaz, egészen más jelentéssel, mint ő. Kano szándéka az volt, hogy az új elnevezéssel elhatárolja magát a többi iskolától. Ez időkben eléggé rossz hirük volt ezeknek az iskoláknak. Igen sokan megsérültek a gyakorlás folxyamán, az utcákon verekedést provokáltak stb. Ugyanakkao a Kodokan-judo elnevezés egyben a jikishinryu iskolával szemben is megkülönböztetést jelentett. A Kodokan Intézet megalapitásakor csupán 12 tatami állt Kano tanitványainak rendelkezésére. A tanitványok száma sem volt több 9 nél. 1934 óta azonban új, korszerűen berendezett, modern épületben és 514 szőnyegen folyik a versenyzők és edzők képzése. A Kodokan megalapitása óta eltelt csaknek 100 esztendő alatt a judosport - kano professzor által sem remélt tempóban - meghóditotta a világ ifjúságát. Az igazolt versenyzők száma Japánban ma már meghaladja az 5 milliót. A judo a japán iskola testnevelés kötelező tananyaga lett. Kano professzor, aki, mint mondják, élete utolsó percéig szüntelenül gyakorolt és képezte magát, idős kora ellenére sem érhette meg e nagyszerű sikereket 1938-ban 78 éves korában halt meg. Sportágában ma már Európa-, világ- és olimpiai bajnokságot rendeznek. A judót a világ úgyszolván minden táján magasan képzett japán mesterek oktatják, terjesztik, népszerüsitik úgy, ahoygan azt annak idején - teljes hivatásudattal - maga Jigaro Kano is csinálta. Halála után örökét fia, Risei Kano vette át, ő lett az apja által megalapitott Kodokan igazgatója is.